The END.

Mennyi ideje is?

Talán egy hónapja. Egy hónapja lett az egésznek vége. Lett az egésznek vég, hivatalosan.

Szakítottam vele, mert nem éreztem késztetést arra, hogy beszéljek vele, hogy álmodozzak; Őrjítő csókjairól, Bátor és tapintatos kezeiről és mindent eláruló szavairól. Nem éreztem késztetést az ezek utáni vágyódás iránt.

Augusztusban itt volt. Velem volt egész Szeptemberben. És Októberben baszódott el minden.

Én az iskolára hagyatkoztam, Figyeltem. Tanultam. És Őt elhanyagoltam.

Nem bántam meg. Hisz, jó jegyeket és dicséreteket kaptam.

Ballagni fogok az iskolából, ezért érthető, hogy nekem ez fontos. De Ő nem értette meg.

Csak írt és írt nekem, én viszont nem válaszoltam. Hogy miért? Mert nem tudtam.

Nem volt időm. Nem. Nem fogom az időre. Akkor mi volt a gond? Nem éreztem azt, hogy nekem le kell ülnöm és beszélnek vele. Nem éreztem bűntudatot, amiért nem beszéltem vele.

Ő az életem értelméhez fordult, a legjobb barátnőmhöz, és ő mindig csak mondogatta nekem, hogy írjak már vissza. Nem tettem.

Nem tettem, mert az érzelmeim nem vezettek abba az irányba.

És nem érdekelt. Nem volt bűntudatom, és nem érdekelt mi van vele.

Ez ment egy hónapon keresztül. Rávettem magam néha, hogy beszéljek vele. De nem volt értelme. Én már nem szerettem és ezt észre vette. Nem küldtem neki szívet. Nem úgy beszéltem vele, mint máskor. Nem robogott el a szívem minden egyes kedves szavától, amitől más lányok már rég előtte térdeltek volt és végezték volna a dolgukat. Nem. Nem voltak rám hatással. Nem voltak rám olyan hatással, mint azelőtt. Egyáltalán nem.

Ezt észre vette.

Október végén rávettem magam, hogy elmondjak neki mindent ami az igazság.

Elmondtam neki mindent. Kitálaltam neki az életem, amiben Ő nem szerepelt hónapig. Elárultam neki, hogy nem érdekelt mi van vele. Mit éreztem, s mit nem. Majd, jött a nagy bumm. Ha mondhatom így. Szakítottam vele. Elbúcsúzott tőlem.

Majd két nappal később újra hallottam felőle. Méghozzá életem értelmétől.

Ő ráhajtott a legjobb barátnőmre. Két nappal azután, hogy szakítottam vele.

Én, akit az életének hívott. Én akinek azt hazudta, örökké vele akar lenni. Én akit úgy csókolt, mint senki mást. Én aki olyan érzelmeket váltottam ki belőle, mint előttem egy csaja se. DE én is csak egy voltam a sok közül. A 23. Ez voltam én. Vicces.

Hazudott nekem. Én pedig csalódtam benne. Nem haragudtam rá, sőt. Még ma sem haragszom rá. De nagyot csalódtam. Így átverni egy lányt. Ki tudja hány dologban hazudott még nekem. És ebbe belegondolni fáj. Hisz, én szerelmes voltam belé. De mint kiderült ez is csak fellángolás volt. Egy sikeressé vált fellángolás. Nem úgy, mint az előtte lévő. Hh.

Mára már nem is foglalkozok vele. Nem látok Róla híreket. De ha kérdezem, barátnőm mindig szívest örömest válaszol nekem Vele kapcsolatos kérdésekre, higy ők még mindig beszélgetnek néha napján.

Vicces.

Ilyen az élet.

Én pedig boldogan élem ezt az életet. Nem zavar semmi.

Végre egyszer mondhatom az életemben, hogy boldog vagyok. Van egy mindentől függetlenül szerető barátnőm, akivel mindent meg tudok osztani és beszélni, mindig ott vagyunk egymásnak és szeretem őt, hisz a legjobb barátnőm.

A fellegekben járok néha.

De azért van egy kis aggodalmam is.

Ő haza fog látogatni Decemberben. Ami nekem téli szünet, és olykor mindig mászkálok. Az aggodalom ez miatt ég bennem. Hisz mit teszek, ha valami folytán összefutok vele.

Persze, rengeteg álmom volt már erről. A vége mindnek az lett, hogy szó nélkül elsétáltam mellette, mintha azt se tudnám ki Ő, és mintha nem kötne hozzá ezer meg ezer emlék.

Tudok bunkó lenni. És ez amit megálmodtam, sikeresen teljesülhetne a valóságban. Fognám magam és elsétálnék mellette, egy lenéző tekintet és egy őszinte mosoly kíséretében. Ez vagyok én. A hazug. A bunkó. A boldog. A kekeckedő. Az ellenálló. A Lány. Igen. Képes vagyok mindenre, még egy olyan emberrel is, aki régebben az életet jelentette nekem. Ennyire összekavaró vagyok.

Mint az élet.

Hh, ez vagyok ÉN.

Leave a Comment:

SCROLL TO TOP