Happiness.

Ez a pillanat is eljött.
És hozta magával életem szerelmét.
Életem szerelmét, ki a tengereken túl lakik, ki túl messze van.
Vagyis volt. Mára már csak pár méter a távolság köztünk.
Boldog vagyok, ahogy Ő is.
Hagy meséljek nektek egy aranyosat.
Ott álltunk a félhomályban, a helyen ahol eddig csak jókat nevettünk, hol próbálta megszerezni az elérhetetlent, avagy engem. Nos, most sikerült neki.
Ott álltam előtte és bámultam azokat a csodálatos telt ajkakat, melyek be akarták kebelezni enyémeket.
Lejátszódott előttem minden. Minden sor melyet elolvastam, melyek megmutatták milyen szeretve lenni, milyen ha valaki az ajkaid befalásával mutatja ki eme érzelmet.
Ott álltam nem egészen 5 centiméterre pedig Hercegem suttogta újra, s újra szavait melyekkel ebbe a gondolat menetbe csalt.
Átgondoltam, újra eszembe jutottak az eddig elolvasott összes Fanfictionben leírt mondatok.
“Ajkaimra hajolt, s olyan lassúsággal kebelezte be azok ahogy álmomban nem mertem volna megélni.”
Nem tudom. Valahogy nem tudom mit kéne tennem, ha megtörténik.
Úgy beszélek erről mintha valami halálos dolognak kellett volna megtörténnie, pedig ahhoz nem is hasonlítható. Köze sincs hozzá.
Bár. Az a csók egy mennyei áldás volt.
Ilyet akarok érezni ha meghalok.
Ezt akarom érezni mindennap.
Mert megtörtént, s nem bántam meg.
A Hercegem megcsókolt, és én ott akkor úgy éreztem, nem állíthat meg semmi, és senki. Úgy éreztem, többé nincsenek akadályok. Nincsenek gondok.
Ott akkor abban a pillanatban amíg lebegett ez a mennyei áldás
Úgy éreztem, rohadjak meg ha most nem vagyok BOLDOG.
Mert akkor igen is boldog voltam.
Mindennél, mindenkinél boldogabb.
Szeretem Őt.
És a simogató, lágy s puha, de mindenkiénél teltebb ajkait.
Imádom.
Boldog vagyok, hogy az enyém lehet.
Hogy birtokolhatom.
Hogy végre vele lehetek.
Élvezhetem karjai szorosan tartó ölelését.
Ajkai simogatását arcomon, ajkaimon, nyakamon. A bőrömön.
Magamon.
Élvezem az életem ezen pillanatait.
Imádom.
Szeretem Őt.
A Hercegemet.

Leave a Comment:

SCROLL TO TOP